2016. március 31., csütörtök

Migrén






Mikor egy apró kis ér  bedagad,
s lüktetve feszíteni kezdi agyadat,
Nem tudsz másra gondolni,
csak arra, hogy tudd megszüntetni.

Azt gondolod, majd elmúlik..
fekszel mozdulatlan..
....majd csillapszik.
De csak lüktet, és feszít,
míg az ember elveszti az eszét.

A homlokodban egy követ veszel észre,
mely befészkeli magát és készre
rágja magát benned,
s a kín nem múlik... s már enned sincs kedved.

Vérnyomásod egekbe hág,
forog pörög a világ,
szédülsz és émelyegsz,
s már a holnapban is kételkedsz.

Szíved hevesen ver, majd kiugrik
majd lassan újra  megnyugszik.
Aztán, mint valami zabolátlan paripa vágtatni kezd,
S te csak tűröd, mert mást mit tehetsz?

Az éj ólomként nehezedik rád,
míg mindenki alussza bársony-álmát
te álmatlanul verejtékben reszketsz,
és kíntól összekuporodva fetrengsz.

Aztán jön a segítség - párod nem nézi tovább -
már neki fáj mindaz, amit lát.
Jön a mentő, orvos közelít....
talán lesz valaki aki segít....

Még egy fél nap...ennyi a kín. 
Lassan gyógyulsz, gyenge vagy,
mint fagyott hóvirág az olvadozó hókupac mélyén...
...de lassan csak talpra állsz a hét végén....




2016. január 5., kedd

Apró házak





Apró házak a szenderegnek a hegyen,
mint megannyi apró mécses, 
álmosan pislákolnak, s kérik, valaki tegyen
fényt a téli éjbe, hogy világítsanak neked édes.

El ne tévedj a kanyargó utcákon!
Te, ki nem ismered e tájat,
bárcsak barátaim tudnátok,
mily szép itt a tél, s hó borítja a várat!

A templom téren nyüzsög az élet.
Vásárok és Betlehem vár téged.
Kedves emberek jönnek mennek,
pék süti a kiflid s kenyered.

Két bácsi ül a padon kint a téren,
pipa szárukat tömik serényen
megy a csevej, itt ők figyelik a népet,
rólad s rólam is adnak egyfajta képet.

Apró házak, füstölgő kémények,
csendes utak, kényelmes élet.
Tán hazaértünk, ki tudja előre?
Most nem nézünk vissza, csak előre.

2015. szeptember 1., kedd

Éji fátyol




Éjfél van, csend honol a városon,
a redőny-szemek mögött szunnyad a nép
valahol messze már a hajnal oson
de én nem alszok, ébren tart ez a kép.

Szél sem rebben, oly hallgatag 
mint szunnyadó kisded álom idején.
a csillagtenger betakarja, mint a zuhatag
a sziklát  a patak mentén.

Tücsök zenél valahol, szorgosan ciripel
Számolom hányszor szól..lassan pillám rebben.
az álom hátára vesz, s elcipel,
Mögöttem az éj fátyla lebben.
 

2015. május 13., szerda

Álmodj gyermekem!




Álmodj gyermekem, valami szépet,
valami igazán nagyot, s merészet!
Álmodj bátran, ne szűkölködj soha!
Az álom azért van, mert az egy csoda!

Álmodj nagyot, olyat, amit más nem mer!
Tudod, aki nem kockáztat, nem is nyer!

Álmodj mindig, folyton folyvást.
Álmod ne éljen meg fojtást!
Vállald bátran, s harcolj érte
így álmod testet ölt végre!

Mindig lesznek, akik lábad elé követ vetnek
de ne feledd, ők álmodni nem mernek!
Mert aki álmodik, és akar, az célba ér,
aki nem álmodik, az csak aludni tér...

2014. november 19., szerda

Őszi kvartett




Fúj a szél, táncot járnak az ágak
a falevelek keringőt járnak.
Susog a szél, muzsikál az erdő
lassan már a télidő is eljő.

Hangol a zenekar, kész a szimfónia,
lassan kezdődik az őszutó história.
Még néhány szonett, egy két ballada,
és máris itt a tél hajnala.

Zúzmara és jégvirág az ablakon.
a zord tél itt kopog a balkonon.
Puttonyában hó, jég, jeges szél,
ki ne ereszd, még szárnyra kél!

Fúj a szél, táncot járnak az ágak.
Örülj, hogy még ilyen idők járnak.
Majd ha már nem zenél az őszi kvartett,
duruzsol helyette a sparhelt.

2014. november 17., hétfő

A herceg keresztje - részlet .



Kint már sötétségbe borult minden, a szél sem fújt úgy, mint az elmúlt napokban.
A tájon eluralkodott a homály és a csend. Valahol messze egy kutya vonyított láncra verve, tán még béklyója csörgését is lehetett hallani a súlyos némaságban.
A veszprémi dombok mögött, messze egy kis házban egy nő feküdt, megtörten, betegen. Párnái közt törékeny teste elveszett, sápadt arca elárulta mennyire meggyötörte a fájdalom, és a küzdelem. Lassan feladta, elfáradt, nem bírta már. Könnyek bukkantak ki lecsukott szemei mögül, melyek, mint apró gyöngyszemek gurultak le ráncain.  
Gyermekei közül lánya Arika volt mellett, leste minden kívánságát, de már csak egy volt neki. A nyugalom. Fiai Levente és Barakony úton voltak, Lengyel földről. Arika jól tudta, hogy késlekedésük végzetes lehet. A beteg néha felsőóhajtott, máskor összerázkódott, mintha viharok dúlnának lelkében, mintha csatákat-harcokat vívna. Arika anyja mellé ült, és aggódó tekintetét egy percre sem vette le róla tekintetét. Időnként megtörölte az arcát egy nedves kendővel, vagy felitatta a könnycseppeket szeme sarkából.
Egyszer csak ránézett, és gyenge hangon így szólt:
-          - A keresztet… adjátok ide a keresztet!
-          - Milyen keresztet anyám?
-          - A herceg keresztjét. – súgta erőtlenül.
-         -  Anyám, aludj, fáradt vagy, pihenned kell, majd ha meggyógyulsz, megkeressük azt a
keresztet – mondta a lánya, miközben gondosan betakargatta.
-          - Nem gyógyulok már meg! – jelentette ki határozottan – add hát ide a keresztet nekem!
Arika látta anyja szemében azt az elszántságot, amit már oly régen látott.
Tudta, hogy nemet mondani nem lehet neki, hát csendesen megadta magát.
-       -    Hol van az a kereszt?
-          - Ott..- mutatott az ágy végébe. Arika arra nézett, ahová a reszkető kéz mutatott, de
bizony ott nem látott semmit.
-          - Az ágy végében? – kérdezte.
-         -  Nem, te ostoba lány! Ott, a ládában, az ajtó mögött…
Arika felállt, odament a nagy faládához, melyben anyja ruhákat és egyéb holmikat tartott, még abból az időből, mikor a királyné szolgálója volt. Bár ő ezt mindig kijavította, inkább volt társa, titkos barátnője, mintsem szolgálója.
A nagy faládához lépett, melyen faragások díszelegtek, feliratok és gyönyörű berakások. Letérdelt mellé, felemelte a tetejét, és bele nézett. Szépen összehajtogatott ruhák feküdtek, gondosan összehajtogatott főkötők, és selyemkendők. Hímzések, takarók és ki tudja még mi minden, de kereszt egy sem volt benne. Arika tanácstalan volt hol keresse azt a keresztet. Már épp meg akarta kérdezni, mikor anyja erőtlen hangja szállt feléje.
-          - Van benne egy kék ruha… egy hímzett ruha…a zsebében van…
Csak egy kék ruha volt a ládában, s annak is csak egy zseb volt, így Arika hamar meglelte az apró keresztet. Kezébe vette, és az ágy felé lépdelt vele. Közben megcsodálta, hogy milyen szépen megmunkált darab volt. A szokott Jézus ábrázoláson túl a hátulján írást vélt felfedezni, de mielőtt elolvashatta volna, a beteg rá csattant:
-        Add ide! – kezét nyújtotta feléje, s amint tenyere megérezte a hűvös fémet, az ujjak  rázárultak. Keblére emelte a kincset, s enyhe mosollyal az arcán behunyta a szemét.
-         -  Köszönöm…- súgta csendesen, majd lehunyta a szemét.
Hajnalban távozott az élők sorából, kezében a herceg keresztjével.


2014. november 3., hétfő

Jó magyar gyerek



Mondd, miért bosszant a köd reggel,
ha úgyis fel kell kelned?
Tán melegben könnyebb lenne napi terhed?

Nyáron meg mikor sütött a nap,
morogtál, hogy más szabit kap,
s hasát sütteti a parton,
neked meg itt a munka, nincs pardon!

Keseregsz, hogy a szomszédnak milyen jó,
Elment vele nyugatra a nagy hajó.
Éli világát, mint Marci Hevesen,
Te meg nem teszel semmit, csak sírsz keservesen.
  
Sírsz, hogy de rossz neked,
nincs macskád, csak egy egered
Az rágja a lelked legbelül,
mert neked semmi nem jó, s az irigység szívedre ül.

Neked az élet sosem kerek,
te jó magyar gyerek!
Nem tud elég jó dolgod lenni,
mindig elégtételt kell a sorstól venni!

Lásd meg a köd mögött a napsugarat!
Érezd a tél után a nyarat!
Örülj, hogy van munkád, más hálás lenne érte!
Légy boldog, mert ha nem vagy az, akkor így lesz vége!

Te jó magyar gyerek!
Ébredj fel, kérlek!
Élvezd az életet, mert ha nem így teszel
az élet elszalad, te meg boldogtalan leszel!